.jpg)
A könyv bevezetőjében a szerző ízelítőt ad a Trump adminisztráció kezdeti működésének diszfunkcióiból, amelyet elsősorban a főstratéga Steve Bannon tevékenysége idézett elő. Bannon háborút hirdetett a mérsékelt irányzat és a republikánus fővonal ellen. A mérsékelt new- yorkereket, Ivankát az elnök lányát és férjét Jared Kushnert, valamint a Goldman Sachs vezető pozíciójából az elnök Gazdasági Tanácsába átült Gary Cohent egyszerűen csak „a Demokratáknak” vagy „a Globalistáknak” nevezte. Azt lehetett volna gondolni, hogy a „Demokraták és a Globalisták” elleni küzdelemben a Bannon természetes szövetségesei lesznek a konzervatív republikánusok, de nem így alakult a helyzet. Bannon a bevándorlási politikát és a szabadkereskedelmi egyezményeket illetően súlyos konfliktusba került a Republikánus Párt főáramlatát képviselő Reince Priebussal ( kabinetfőnök) és Sean Spicerrel (sajtószóvivő) akik fontos pozíciót töltöttek be korábban a pártban. A Fehér Házban három irányzat küzdött az elnöki döntések befolyásolásáért: a globalista Demokraták, a konzervatív Republikánusok és Bannonista populisták. Ilyen mértékű ideológia szembenállás az elnök környezetében egyetlen korábbi adminisztrációban sem volt érzékelhető és a rendszeres személycserék Steve Bannon 2017 augusztusi váratlan távozásával sem szűntek meg. Trump elnökségének első két évében lezajlott személycserék a legfontosabb pozíciókat érintették: kabinetfőnök, sajtószóvivő, nemzetbiztonsági tanácsadó, gazdasági tanácsadó, kommunikációs igazgató. Összehasonlítva George W. Bush adminisztrációjával, ahol csupán a kommunikációs igazgató pozíciója változott azt lehet mondani, hogy Trump Fehér Házában a stabilitás helyett rövid idejű megbízások és a gyakori távozások váltak törvénnyé.
A riválisok harca az elnöki hatalom megszerzéséért és befolyásolásáért szerves tartozéka az amerikai demokrácia történetének. Az USA elnökeinek eltérő felfogása volt arról, hogy a belső rivalizálás milyen módon hat a kormányzati munkára. Franklin D. Roosevelt sportot csinált abból, hogy versenyeztette a politikai tanácsadóit mondván, hogy a kreatív feszültség okos emberek között sokkal jobb eredményt produkál, mint a mindenre bólogató tanácsadók hada. Hoover elnök ennek a felfogásnak éppen az ellenkezőjét vallotta és az 1932 elnökválasztási kampányban kaméleonsággal vádolta riválisát, Rooseveltet.
Az USA történetének első 150 évében az Elnökök a politikájuk kialakításában erősen támaszkodtak minisztereikre, riválisaik is zömmel közülük kerültek ki. A Fehér Ház-i stáb kicsi volt és nagyon feladat orientált. Nagy személyiségek, meghatározó politikacsinálók, jövőt tervező gondolkodók többnyire a meghatározó minisztériumok vezetői voltak (külügy-minisztérium, pénzügyminisztérium, igazságügy és a hadügyi tárcák). Franklin D. Roosevelt a New Deal végrehajtásának politikai feszültségekkel járó kihívásai miatt radikálisan átalakította a kormányzat működését. A Kongresszus 1939-ben elfogadta „Reorganization Act”-et, amely felállította az „Executive Office of the President” intézményét, megteremtve ezzel a modern Fehér Ház működésének feltételeit (jelenleg 1600-an dolgoznak a Fehér Ház kötelékében). A Roosevelt-i modellt az őt követő elnökök továbbfejlesztették. Kennedy elnöksége nagy lökést adott annak a folyamatnak, amely komoly karrier lehetőséget kínált a Fehér Házi szolgálat után az adminisztráció befolyásos tagjainak az üzleti és a civil életben.
Roosevelt óta a Fehér Házi apparátuson belüli harcokat három terület köré lehet csoportosítani: ideológiai különbségek, a döntéshozatali mechanizmus ( process) valamint az, hogy az Elnök milyen mértékben tolerálta a stábon belüli vitákat. A történeti elemzések azt mutatják, hogy az ideológiai értelemben homogén apparátuson belül lényegesebben kevesebb volt a belső vita, de a nagy harmónia nem kedvez a rigorózus gondolkodásnak. A ideológia törésvonalak ugyanakkor megágyaznak az ellenségeskedésnek és a belső pártviszályoknak. A döntéselőkészítő-döntéshozatali rendszer nagymértében befolyásolja a hatékony kormányzás kialakítását valamint a riválisok Elnökhöz való hozzáférését a végső döntés előtt. Kulcsfontosságú, hogy ki milyen értekezleten vehet részt és milyen információkhoz férhet hozzá. A lazán szabályozott döntési folyamat gyakran vezet kiszivárogtatáshoz, különösen a kisebbségben maradt állaspontok képviselői esetében. Végül az, hogy mennyire tolerálja az Elnök az adminisztráción belüli vitát az jelentősen kihat a döntési folyamatban érvényesülő kollegialitásra, de a stáb győztesekre és vesztesekre történő felosztása ellenségeskedést szülhet. A szerző a könyv végén táblázatban foglalta össze, hogy az általa bemutatott 13 elnöki adminisztrációban, hogyan hatott ez a három faktor a Fehér Ház működésére.
A kormányzás sikerét számos tényező befolyásolja, így nem elhanyagolható szerepe van véletlennek és a szerencsének sem. Eisenhower, Reagan, Clinton sikeres elnökök voltak, hiszen egy második ciklusra újraválasztották őket, de ehhez az is kellett, hogy szerencsés időben kormányoztak. Eisenhower élvezhette a háború utáni prosperitás és még az első ciklus vége előtt lezárult koreai háború pozitív hatásait. Reagan és Clinton a gazdasági fellendülés és a relatív béke éveinek elnökei voltak. Tevi Troy nem csupán az újraválasztás hiánya miatt tartja sikertelennek a Carter, Ford kormányzatokat, hanem elsősorban azért mert nem voltak képesek a kormányzásnak határozott ideológiai irányt szabni, túl nagy teret engedtek az elnöki adminisztráción belül a ideológiai csatározásoknak. Nem tett jót a Kennedy adminisztráció megítélésének, hogy az elnök testvére Robert Kennedy állandó harcban állt L. Johnson alelnökkel. Érdekes színfolttal bővítette a Reagan elnöki működését feleségének Nancynek a rendkívüli politikai aktivitása. Carter elnöki évei idején a Brezinski-Vance küzdelem, a Bush adminisztrációban a Rumsfeld - Powel harc, Nixon elnöksége alatt pedig Kissinger-Rogers vetélkedés a külpolitika irányításáért okozott fejtörést az amerikai politika elemzőinek.
Az elnöki döntések befolyásolásában két nagy csoport játszott a kezdetektől fogva meghatározó szerepet: a főként elit egyetemeken végzett értelmiségiek és az üzleti szférában tapasztalatokat szerzett felsővezetők. Az adminisztráción belüli ideológiai küzdelmek hátterében mindig professzorok álltak, akikkel kapcsolatban a leggyakoribb kritika az volt, hogy valós tapasztalatok hiányában nem tudnak jó döntéseket hozni. Az egyetemi világban hozzászoktak ahhoz, hogy a maguk urai, nincsenek fölötteseik és a gondolatokkal kell versenyezni és nincs túl nagy jelentősége a gyakorlati következményeknek. Az üzleti világból érkezett szereplőket a hatékonyság, a szervezeti fegyelmezettség és a gyakorlati konzekvenciák iránti érzékenység sokkal inkább jellemezte, mint az ideológiai konstrukciókban való hit. A könyv szerzője nem foglal állást a kérdésben, de az egyértelműen kiderül a könyvből, hogy az az elnök tudott sikeres lenni, aki megtalálta a stábján belül a két megközelítés egyensúlyát. Robert McNamara nem tudta Johson elnöknek megnyerni a vietnámi háborút pedig a Ford Motor Company élén komoly gyakorlati tapasztalatokat szerzett. Henry Kissinger ugyanakkor, mint tudományos háttérrel rendelkező nemzetbiztonsági tanácsadó sikeres volt a kínai nyitás politikájával.
A könyv a politikának olyan oldalát mutatja be, amelyben ugyan sok az intrika, a kiszivárogtatás és az ádáz politikai harc, de a folyamatok, struktúrák és a döntések számos esetben nem érthetők meg ezek nélkül a háttérismeretek nélkül. Nemcsak a szerző, de én is ajánlom a közigazgatásban dolgozni akaró újabb generációk számára a könyvet, hogy jobban felkészülhessenek az egyre összetettebb kormányzati kihívások megválaszolására.
Troy, Tevi. 2020. Fight House: Rivalries in the White House from Truman to Trump. Regnery History.